Módosító javaslat a státustörvényhez

 

November 16-iki számunkban vitát indítottunk a január elsejével bevezetendő kedvezménytörvényről. A vitaindító Salat Levente-írás után most Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvészprofesszor tanulmányát közöljük. A vita nyitott, várjuk mindazon szövegeket, amelyek a státustörvényt elemzik.

Kezdjem azzal, hogy magam is fel tudom mérni, mennyi esélye lehet annak, hogy egy agyonvitatott és megszavazott törvényt az én javaslatomra újratárgyaljanak és módosítsanak: alig valamivel több, mint nulla. Ez nemcsak gyakorlati okok miatt (idő, procedúra stb.) ennyire valószínűtlen, hanem már csak azért is, mert politikust én még nem láttam olyat, aki egy nap azzal állt volna ki a választópolgárok elé, hogy: Bocsánat, tisztelt hölgyeim és uraim, tévedtünk, kezdjük elölről az egészet! (Lehet persze, hogy volt már ilyen a világtörténelemben, csak én nem figyeltem oda abban a ritka pillanatban.) A politikus ilyet akkor sem mer mondani, mikor pedig maga is tudván tudja immár, hogy igazából ezt kellene tennie. Attól fél, hogy ez árthatna a tekintélyének, meg tán pártja választási esélyeit is rontaná. Márpedig akkor inkább úgy kell hagyni, még ha napnál világosabb is, hogy valami végzetesen el van benne rontva. A politikus nem tarthatja a maga dolgának az olyan bajok utólagos jóvátételét, amelyeknek gondos megtervezésében neki is szerepe volt. Az ő dolga ilyenkor a szerecsenmosdatás: addig kell magyaráznia és védenie körömszakadtáig az igazát, míg csak el nem hiszi maga is, hogy ami feketének látszik, az tulajdonképpen fehér.

A státustörvény alapjában véve nem rossz törvény. Fontos is. Csak örülhetünk neki, hogy a magyar kormány megpróbál törleszteni valamit tartozásaiból. Örömünk pedig még nagyobb is lehetne, ha egyszer eljuthatnánk oda, hogy erről az egész problémáról úgy kezdjenek végre beszélni, hogy a magyar adófizető a nekünk szánt kedvezményekben ne valami jótékony humanitárius segítségnyújtást lásson (az ilyet most Afganisztánba kell küldeni, nem nekünk), de ne is csak a nemzeti egység szimbolikus kifejezését és megélését (hiszen ezt így esetleg túl költséges mulatságnak találná), hanem értse meg világosan, hogy ezzel Magyarország tulajdonképpen visszatérít nekünk valamit, amit korábban mi adtunk neki (kollektíve értve persze, nem személy szerint). Mert gondoljuk csak meg, hogy csupán az utóbbi tizenöt évben hány szakembert kapott tőlünk készen Magyarország a szakképzett munkásoktól az orvosokig, mérnökökig és egyetemi tanárokig! Akik munkájukkal valamennyien Magyarországnak hajtottak és hajtanak hasznot, felnevelésük, taníttatásuk és szakképesítésük pedig egy fillérjébe se került a magyar államnak. Ha csak ezt adjuk is össze, hogy mennyibe került volna, és egyébről nem beszélünk, már az is tetemes összeget tesz ki. Szerintem legfőbb ideje, hogy ezt egyfajta visszatérítendő kölcsönként fogjuk fel (ha már így beleéltük magunkat a piacgazdaságba).

A törvény tehát alapjaiban nem rossz. De vannak olyan részletei, amelyekről már most látni lehet, hogy a végrehajtás során nemcsak az emberek kerülhetnek nagyon kellemetlen helyzetbe miattuk, hanem egyenesen világraszóló botrányokra lehet számítani. (Nem túlzás, a világraszólót is szó szerint tessék érteni!)

Kezdjem a kisebbikkel. A szöveg szerint a törvény hatálya kiterjed - jól figyeljük meg! - a törvényben felsorolt, Magyarországgal szomszédos államokban élő minden "nem magyar állampolgárságú, magát magyar nemzetiségűnek valló személyre", aki "a) magyar állampolgárságát nem önkéntes lemondással veszítette el, továbbá b) nem rendelkezik állandó magyarországi tartózkodásra jogosító engedéllyel". Jobban szerettem volna, ha inkább a határon túli "magát magyar nemzetiségűnek valló vagy nem magyar nemzetiségű, de magyar anyanyelvű" személyekre vonatkozna. Nálunk, Romániában például az 1992-es népszámlálás során 1 624 959 személyt írtak össze bevallás alapján magyar nemzetiségűként, ebből azonban csak 1 590 290 magyar anyanyelvű is egyben (ez 34 669 nem magyar anyanyelvű, de magát attól még meggyőződéssel magyarnak tartó embert jelent), magyar anyanyelvű személyt viszont összesen 1 639 135-öt találtak, ami azt jelenti, hogy 48 845 ember nem magyar nemzetiségű, de magyar anyanyelvű. A magyar nemzetiségű és/vagy magyar anyanyelvűek száma tehát összesen 1 673 804. Nem értem, hogy ezt a majd 50 000 embert miért kellene eleve kirekeszteni a törvény biztosította kedvezményekből, mikor pedig mindegyikük a magyar anyanyelvűek táborát szaporítja eggyel. Márpedig a magyar nyelvről úgy tudjuk, hogy nemzeti létünk egyik (sokak szerint a legfontosabb) alapja. Ha ezek az emberek mind "jól jönnek" nekünk olyankor például, mikor magyar gyerekeink számára a szükséges osztálylétszámot kell biztosítani, akkor bizony nem illő dolog, hogy mikor viszont ők is nyerhetnének valamit, őróluk megfeledkezünk. De különben is: vannak itt Erdélyben például olyan magyar anyanyelvű örmények, akik a magyar kultúráért és tudományosságért jóval többet tettek, mint sok magyar. Miért ne részesülhetnének ők is a kedvezményekben, illetve pontosabban: miért kell nekik más nemzetiségűnek vallaniuk magukat, mint aminek esetleg egyébként vallanák, ahhoz, hogy élvezhessék a törvényben felsorolt kedvezményeket?

A nagyobb baj azonban ott kezdődik, mikor esetenként el kell dönteni, hogy ki is hát az, akit a törvényben felsorolt kedvezmények megilletnek. De konkrétan ám, nem általában, mert úgy könnyű. Az ördög ugyanis a részletekben lakik, meg a konkrétumokban, és hogy mennyire ott lakik, az akkor fog majd kiderülni, mikor valakinek hivatalos ajánlással, aláírásával, pecsétjével kell majd igazolnia, hogy konkrétan Pista vagy Mariska magyar-e csakugyan, vagy csak úgy mondja. A magyar Országgyűlés nem tudta megmondani (alighanem szerencsénkre!), mik lehetnek ennek a kritériumai (illetve a lényeget megmondta világosan - "magát magyar nemzetiségűnek valló" -, de mintha nem bízna egészen benne, hogy ez elég, és további feltételeket is szükségesnek tartana), és az egészet úgy vélte megoldhatónak, hogy belefoglalta a jogszabályba az ajánló szervezeteket is. Hadd viaskodjanak ők az ördöggel. Így ennek a hálátlan feladatnak minden felelőssége rájuk van áthárítva. Nem tudom, hogy a magyar honatyák miből gondolták, hogy ezek ezt könnyebben el tudják majd dönteni.

Az ajánló szervezetek miatt már eddig is nagy kellemetlenségek támadtak. Románia esetében még azt sem lehet tudni, kiknek az ajánlásait fogják majd a magyar hatóságok mérvadónak tartani. Az RMDSZ és az egyházak nagy versengésben vannak egymással, mindegyik magának szeretné megszerezni ezt a jogot. Ahogy elnézem ezt a kiábrándító, tekintélyromboló küzdelmet, egyre inkább az az érzésem, hogy ezeknek a jámboroknak fogalmuk sincs, miért harcolnak olyan hevesen. Hiszen ha volna, akkor nem ezért nem lenne még mindig eldöntve, melyik legyen a hiteles ajánló szervezet, hanem azért, mert semennyiért sem akarná senki elvállalni. Most alighanem mindkét fél inkább csak azt az oldalát nézi a dolognak, amelynek alapjában az a régi elv áll, miszerint Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Ilyen ügyek érdekében nagy pénzeket lehet megmozgatni, nem mindegy tehát, hogy ki nyeri el ezt a megrendelést.

Az ajánló szervezet létének viszont egyedül az adhat értelmet, ha megszűri az igénylőket. Hogy megdolgozott a pénzéért, azt minden ajánló szervezet csak egyféleképpen igazolhatja: úgy, hogy csakugyan szűr. Egyes kérelmezőknek ad ajánlást, másokat meg elutasít. Ha senkit sem utasít el, akkor a rengeteg pénzt kidobtuk az ablakon. Pontosabban: odaadtuk valakinek, aki azt nulla hatékonysággal költi el. Muszáj tehát szűrni, muszáj lesz bizonyos embereket elutasítani, különben a megrendelő másra bízza a feladatot.

És itt kezd győzelmesen vigyorogni az ördög. A dolog eddig, míg csak elméletileg kellett róla beszélni, azért tűnt olyan egyszerűnek, mert mindig úgy tették fel a kérdést: hogyan lehet azt eldönteni, hogy kinek kell ajánlást adni? A válasz pedig mindig valami elképesztő naivságra vallott, bárhonnan jött is: hát ezt nem nehéz megállapítani, hiszen ha az illető tud magyarul, ha tagja valamelyik történelmi egyháznak, ha... Sancta simplicitas! (Avagy itt inkább: Sánta szimplicitás!) Próbáljuk már meg másképp tenni fel a kérdést! Kérdezzünk úgy: milyen "objektív kritériumok" alapján állapítjuk meg azt, hogy kit kell elutasítani? És itt ne érjük be azzal, hogy hát az látszik - mert nem látszik. Márpedig ezeket a kritériumokat világosan meg kell fogalmazni még az alkalmazás előtt, hiszen ezek nélkül neki sem lehet fogni semminek.

Tegyük fel, hogy jelentkezik valaki, és előadja, hogy ő magyarságát igazoló ajánlást szeretne kapni a magyarigazolvány megszerzéséhez, mert ő magyar, és ehhez neki mint romániai magyarnak a törvény szerint joga van. Rámeredünk csodálkozva: de miért beszél akkor románul? Mert magyarul nem tud, román az anyanyelve. Megkérdezzük, hová valósi. Vrancea megyei. Tehát nem is erdélyi. Hát a felekezete? Ortodox. Azt hiszem, a várható folytatás itt az, hogy az egyházi vagy RMDSZ-alkalmazott gondosan feljegyzi ezt az esetet a külön listára, hogy alkalomadtán bemutathassa, hogy azért nem hiába veszi ő fel a fizetését, utasított ő el szép számban embereket. Mint például ezt is. Hiszen ha nem is erdélyi, magyarul se tud, ráadásul még ortodox is, akkor világos, hogy ő nem magyar, ő csak hiszi azt, hogy magyar. De mi tudjuk, hogy nem az, hiába hisz ő akármit magáról.

Persze elég kicsi annak a valószínűsége, hogy ilyen kérelmező jelentkezzék. De elvileg nincs kizárva. Vrancea megyében ugyanis az 1992-es népszámlálás során igenis összeírtak százötvenhárom magyart, közülük ötven román anyanyelvűnek, negyvenkettő ortodox vallásúnak mondta magát. Kívülről nézve könnyen azt hinné az ember, hogyha valaki román anyanyelvű és ortodox, akkor a magyarsága sem lehet igazi. De gondoljuk már meg jobban! Ha egy ilyen ember Vrancea megyében a népszámláláskor egy olyan kisebbséghez tartozónak vallja magát, amelyet a saját anyanyelvén írott lapokban inkább folyton szidnak, semmint dicsérnek, amelybe bárki bármikor büntetlenül beletörölheti a lábát, amelyről tehát maga is jól tudja, hogy ahhoz tartozni inkább hátrányt jelent, mint előnyt, akkor vajon van-e a földkerekségen olyan ember (vagy olyan RMDSZ vagy egyház), akinek joga lenne ezt a bevallott odatartozást megkérdőjelezni? A 92-es romániai népszámlálásnak nem tartozott az alapelvei közé az, hogy ahol lehet, a nem románok számát növelje, sőt a gyakorlatban inkább fordítva volt, de azt még a népszámlálási biztos sem merte megtenni (az ajánló szervezet hivatalnokának viszont ez előírás szerinti kötelessége lesz!), hogy ezt az embert a "nyilvánvaló objektív kritériumok" alapján megpróbálja lebeszélni magyarságáról! Mert azt még ő is tudta, hogy az ember nemzetisége szerint az, aminek hiszi magát. Ezt pedig egyes-egyedül tőle lehet megtudni. Az illető ebben nem tévedhet, hiszen nemcsak arról van itt szó, hogy azok vagyunk, aminek hisszük magunkat, hanem arról is, hogy mindnyájan attól vagyunk azok, amik vagyunk, hogy annak hisszük magunkat. Olyan tehát sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehetséges, mert fából vaskarika lenne, hogy valaki csak higgye magáról, hogy magyar, pedig igazából nem az.

Az ajánló szervezetnek tehát nincs is más lehetősége, csak az, hogy kivétel nélkül mindenkinek adjon ajánlást, aki magyar nemzetiségűnek vallja magát. Erre különben a törvény szövege is kötelezi. Nézzük csak meg újra: "nem magyar állampolgárságú, magát magyar nemzetiségűnek valló személy"! Itt semmi egyéb feltétel nincs megszabva a két fentebb idézett, teljesen más jellegűn kívül! (Ezek után enyhén szólva feltűnő, hogy a Magyar Állandó Értekezlet - amint ez a 2001. október 26-i zárónyilatkozat mellékletéből kiderül - máris "szükségesnek ítéli, hogy a végrehajtási rendeletek megalkotása során a törvény jogalanyainak meghatározásában vegyék figyelembe az alábbi szempontokat: magyarigazolványt kaphat az a magát magyarnak valló személy, aki tud magyarul, illetve a) valamely bejegyzett magyar szervezet nyilvántartott tagja, b) valamely egyházi nyilvántartásban magyarként tartják számon, c) az állampolgársága szerinti állam magyarként tartja nyilván". Amit kiemeltem, az már többlet a jogszabályhoz képest, így az a különös helyzet állhat elő, hogy addig keresik az alkalmazáshoz az "objektív kritériumokat", míg a végén a végrehajtási rendeletek tulajdonképpen más jogalanyokat határoznak majd meg, mint a jogszabály!)

Ha az ajánló szervezet bárkit is elutasít, az világraszóló botrány. Ha például én lennék az a vranceai ember, én bizony meg sem állnék a Helsinki Bizottságig, Strasbourgig, Hágáig, és mindenütt elpanaszolnám, hogy valaki felül akarja bírálni azt, amit én a saját nemzetiségi hovatartozásomról állítottam. És mindenütt százszázalékosan nekem adnának igazat. Ha jól meggondoljuk, már az is bőven elég világraszóló botránynak, hogy egy európai parlament (amelyben egyébként minden párt elfogadja és fennen hangoztatja a szabad identitásválasztás jogát!) olyan törvényt szavaz meg, mégpedig elsöprő, 93 százalékos többséggel, amelynek értelmében az ember ilyen opcióját másvalakinek kell igazolnia. Mert ha igazolhatja, akkor felül is bírálhatja. Márpedig ennek az elvnek az elfogadása (akár ha implicit formában is) a történelem olyan sötét korszakait idézi emlékezetébe az embernek, amilyenre nem hiszem, hogy igazából vágynánk. Jusson csak eszünkbe a két világháború közötti Romániában gyakorolt névelemzés, amikor ha egy magyar embernek román eredetű vagy annak (is) nézhető családneve volt, minden tiltakozása ellenére románnak nyilvánították, és megtiltották neki, hogy gyerekeit magyar iskolába írassa. Ők ugyanis jobban tudták, milyen nemzetiségű az illető, mint maga a szenvedő alany. Vagy gondoljunk arra, hogyan hurcolták el 1942-ben a bözödújfalusi székelyeket az auschwitzi gázkamrákba egy "objektív kritérium", a szombatos vallás alapján: hiába mondták szegények, hogy ők székely magyarok, mert a csendőr jobban tudta, hogy ők zsidók.

Ha viszont az ajánló szervezet senkit sem utasíthat el, aki egyszer magyarnak vallja magát, ha tehát nem szűrheti az igénylőket (mert jaj neki, ha megpróbálja), akkor meg mi szükség van rá egyáltalán? Miért nem lehet ezt sokkal egyszerűbben úgy megoldani, ha én magyarigazolványt szeretnék kapni, akkor elmegyek szépen egy ezzel foglalkozó magyarországi irodába (egy ilyen működhet a magyar konzulátuson is), ahol ünnepélyesen kijelentem, hogy én magyar nemzetiségű vagyok, alá is írom, átadom a szükséges iratokat, és ezek alapján ott helyben kiállítják nekem a magyarigazolványt? Miért kellene ehhez még egy ajánló szervezet igazolása is? Miért nem hiheti el nekem ezt a nyilatkozatomat egy magyarországi iroda ugyanúgy, ahogy az ajánló szervezet kénytelen elhinni. Hiszen az sem vehet figyelembe más kritériumot, csak azt az egyet, hogy én mit mondtam erről! Mitől hitelesebb az ajánló szervezet véleménye az én nemzetiségi hovatartozásomról, mint az én véleményem? (Szó ami szó, azon pecsét is van, ami meg az én számon jön ki, azon sajnos nincs.)

Hogy esetleg hátha csak hazudok, mert nagyon kecsegtet engem a kedvezmény, és ezért magyarnak mondom magam akkor is, ha egyébként nem úgy gondolom, és nem is aszerint élek a világon. Bizony megtörténhet. Nyilván az ilyenek kiszűrésére találták ki elsősorban az ajánló szervezeteket. De hogyan tudhatná ezt egy ajánló szervezet megállapítani? Hazugságdetektort szereltet fel az irodáiba? Lehallgatókészüléket a gyanús személyek lakásába, hogy kifülelje, mit mondanak erről egymásnak? Hogy lesz ez?

Azt hiszem, sehogy. Számolni kell vele, hogy igenis lesznek ilyen esetek, ha nem is olyan nagy számban, mint egyesek gondolják. Ezt egyszerűen nem lehet elkerülni. Nemkívánt velejárója egy jó szándékú intézkedésnek. Collateral damage - ahogy a politikus urak mondják mostanában. Az ilyenek kiszűrésére azonban az ajánló szervezeteknél sokkal hatékonyabb ellenőrzést is lehetne alkalmazni, éspedig olyat, amely nem aláz meg senkit, nem is etnikai alapú, és nem is diszkriminál. A nem magyarok számára a legnagyobb csábítást nyilván a magyarországi munkavállalás lehetősége fogja jelenteni, ez lesz az, amiért egyesek esetleg még arra is képesek lesznek, hogy hazugságra vetemedjenek. (Mert azt nehezen hiszem, hogy valaki csak azért hazudná, hogy ő magyar, hogy ingyen olvashasson az Országos Széchényi Könyvtárban.) A munkavállalást viszont simán hozzá lehetne kötni a nyelvtudás feltételéhez. (Ha rajtam állna, én ezt a kérdést mindenestül el is hagynám a státustörvényből, hiszen ez egy másik jogszabályra tartozik, mégpedig a külföldiek magyarországi munkavállalásáról szólóra, amely viszont igenis tartalmazhatná, hogy a munkaadó feltételként szabhatja meg a magyar nyelv ismeretét - és ugyanakkor határozottan megtiltaná az etnikai hovatartozás szerinti diszkriminatív szelekciót.) Hiszen ahhoz, hogy valaki megfelelően tudjon dolgozni valahol, először is értenie kell pontosan, mi a feladata, kell tudnia beszélni a munkaadóval és munkatársaival. Aki nem tud magyarul, annak - a különleges esetek kivételével - el lehet utasítani a pályázatát. (Ebben az esetben tehát a magyarul nem tudó vranceai magyar ember is kaphatna magyarigazolványt, de munkát Magyarországon csak akkor, ha találna egy olyan munkaadót, akit a nyelvtudás nem érdekel.) Azt pedig, hogy tud-e magyarul, vagy sem (az ehhez szükséges szinten), nem nehéz megállapítani. Ettől az alapszabálytól csak különleges esetekben kellene eltérni, például ha a munkaadó (esetleg maga is nyugati cégtulajdonos) azt mondja, hogy az ő magyarországi alkalmazottai tudnak németül, tehát az ő németországi embere akkor is jöhet Magyarországra dolgozni, ha nem tud magyarul.

És ez ellen senkinek nem is lehetne semmi kifogása, hiszen egyrészt bevett nemzetközi gyakorlat, hogy a külföldi munkaerő-toborzás során a munkáltató feltételként szabja meg a nyelvtudást, másrészt ezt sokkal nehezebb lenne diszkriminatív intézkedésnek minősíteni, mint az etnikai hovatartozás szerinti szelekciót, hiszen egy nyelv megtanulására elvileg bárkinek megvan a lehetősége. Azt hiszem, ha ez lenne a szabály, akkor a státustörvény kedvezményeit jogtalanul igénybe venni szándékozók száma rögtön elhanyagolható mennyiségre apadna magától. (Ha pedig mégis lenne egypár nem jogszerűen kedvezményezett, az ilyenekre fordított költségek messze nem tennének ki annyit, amennyibe az ajánló szervezetek működtetése kerül.) Így nem valami rossz ízű rendelkezés által, hanem úgyszólván magától oldódna meg, hogy például az erdélyi munkavállalók legnagyobb része magyar legyen, hiszen jelenleg a magyarul tudó románok meglehetősen kevesen vannak, és azok sem mind akarnak Magyarországon dolgozni.

De lenne ennek további kedvező hatása is. Ha ugyanis így működne a dolog, akkor a Magyarországon dolgozni óhajtó románnak nem az lenne az első kérdése, hogy az ajánló szervezetek melyik irodájában kell kevesebb csúszópénzt adnia egy ajánlásért, hanem az, hogy hol lehet olcsón, könnyen és gyorsan megtanulni magyarul. A magyarnyelv-tudás iránti érdeklődés növekedése egyben általában is emelné a magyar nyelv presztízsét Magyarország határain túl, ami viszont az ott élő magyarok körében is kedvezően befolyásolhatná például az anyanyelvű iskola választását. (Én nyelvész vagyok, mégis - vagy tehát? - ki kell ábrándítanom azokat, akik azt hiszik, hogy egy nyelv presztízse olyasmiken múlik, mint például hogy vannak-e annak ezeréves nyelvemlékei vagy gazdag költészete. Ez is számíthat valamit, de az emberek nagyon is praktikusan inkább azt nézik, mi hasznuk lesz nekik abból, ha ezt a nyelvet is ismerik. És annak lesz nagyobb a presztízse, amelyiket inkább megéri ismerni.) Ha arra gondolunk, hogy az angolt valamivel többen beszélik szerte a világon, mint a magyart, s a British Council mégis hatalmas összegekkel ösztönzi az angoltanulást a világ minden sarkában, akkor talán könnyebben megértjük, hogy bizony az ilyesmi is lehet nemzeti érdek, amibe érdemes befektetni, esetünkben annál is inkább, mert a Magyarországgal szomszédos államokban a magyar nyelv presztízsének növekedése az ott élő magyarok nyelvi asszimilálódásának megállításában is nagyon fontos tényező lenne.

Ezek után, gondolom, világos, mi lenne a módosító javaslatom: vegyék elő még egyszer ezt a törvényt, gondolják át újra, javítsanak rajta ott, ahol szükségesnek látszik, és okvetlenül hagyják ki belőle mindenestül az ajánló szervezeteket. Sokkal egyszerűbb lesz az eljárás, a költségek is lényegesen lecsökkennek, és a törvény is sokkal kevesebb vitára adhat alkalmat a nemzetközi politikában is. Hogy akkor viszont nekem Magyarországra kell érte mennem, ha meg akarom kapni a magyarigazolványomat, míg az ajánló szervezettől ezt itthon is beszerezhetném? De hiszen ahhoz, hogy a kedvezményeket igénybe vegyem, nekem mindenképpen oda kell mennem! És melyik egyszerűbb? Egyik változat: beadom kérelmemet az ajánló szervezethez, megvárom, míg elég ilyen összegyűl, mikor is az egészet elviszik Budapestre és átadják az elbíráló hatóságnak, ahol azt a töméntelen mennyiségű kérelmet egyenként elbírálják, utána kiállítják a magyarigazolványomat, viszszaküldik az ajánló szervezetnek, amely aztán értesít engem, hogy átvehetem, hacsak el nem felejti. Ez minimum fél év. Másik változat: nekem holnapután olvasnom kellene valamit Debrecenben az egyetemi könyvtárban, jól fogna, ha már lenne magyarigazolványom. Tehát ma elviszem a szükséges iratokat, holnap a debreceni irodában kiállítják nekem az igazolványt, és holnapután már használhatom is. Ennyi.

És még valami, ami tán szintén számít, bár efelől nem vagyok egészen meggyőződve. Mert a politikában az ilyesmi nemigen szokott számítani. Ha az illetékesek megfogadnák ezt a javaslatomat, nem kellene annyi embert méltatlan, kínos és megalázó helyzetbe hozni. Én több mint ötven esztendeje járok-kelek a világ ilyen szempontból nem is akármilyen részén, és ezalatt még egyszer sem fordult velem elő, hogy valaki ne hitte volna el egyetlen szavamra, hogy én magyar vagyok, ha azt mondtam. Rémálmomban se gondoltam volna soha, hogy egyszer megeshet rajtam az a gyalázat, ha erről nem viszek mástól igazoló ajánlást, ezt valaki ne akarja nekem elhinni. Mégpedig Magyarországon. Az anyaországban, ugye...